Hyori & Lee

Hyori & Lee

Miután ismét magamra maradtam az addigra már kihaltnak látszó parkban, visszagyömöszöltem a könyvem a táskámba és elindultam a kollégium felé. Még csak lemenőben volt a nap, mégsem éreztem elég melegnek a kinti levegőt ahhoz, hogy folytassam a félbe hagyott padon szundikálást. Felgyorsítottam a léptimet és gondolatban megszavaztam magamnak egy kávét, még mielőtt megrohamoznám a szobámat. Arról már le is tettem, hogy ma találkozom Hyorival, hisz a lánynak se híre, se hamva nem volt semerre. Már annyira megszoktam a társaságát, hogy szinte elvonási tüneteim voltak, ha egy-két napig nem láthattam. Kevés ázsiai diák volt a kampuszon és csupán egy maréknyi koreai, talán épp ezért barátkoztunk össze annak idején olyan könnyen. Mindig megnyugtatott, ha valaki olyannal beszélhettem, aki képes volt megérteni. Mert lássuk be, az egyetemista fiúk többsége, csak a bulikról és a nőkről hajlandó kommunikálni. Néha úgy érzem, hogy ők és én, ég és föld vagyunk. De Hyorival más, vele tényleg olyan... jó, nyugodt, otthonos…nem találtam a megfelelő szót. Ezt mindig azzal magyaráztam, hogy hasonlóak vagyunk, és ugyan onnan származunk. Idő közben a kollégiumhoz értem, majd nagy lendülettel kitártam az ajtaját, hogy bemasírozhassak. A kávézó volt a jelenlegi célpontom, ahol rajtam kívül csak egy szemüveges, kissé kócos fiatal lány támasztott fejével egy asztalt. Megszereztem a fekete élénkítő folyadékot és az említett lánytól legmesszebb lévő helyre telepedtem. Így biztosítottam be magam arról, hogy nem kell majd vele értéktelen beszélgetést folytatnom. Nem mintha utáltam volna a nőket, hanem mert elég depressziósnak nézett ki az illető, én pedig túlfáradtnak éreztem magam egy panaszáradathoz. A táskám az asztal lábához hajítottam, s jókorát kortyoltam a forró és épp annyira pocsék löttyből. Az ízét semmihez sem tudtam hasonlítani, de azért valahogy csak leerőltettem a torkomon. Elmélázva dőltem hátra, szemrevételezve közben a repedezett plafon természet kreálta rajzait. Csend volt és meleg, miközben kávéillat terjengett a levegőben. Az illata legalább jó volt, azzal áltatott, hogy az íz is mesés lesz, ami persze nem volt igaz. Hála a környezetnek, talán elszundítottam egy percre, mert arra eszméltem, hogy egy hosszú, fekete hajú lány bökdösi a vállam. Hálát adtam az égnek, hogy legalább törékeny kezét használta a feladathoz és nem egy jókora botot. Még leprásnak néztek volna.
-Hm? – Néztem fel rá álomittasan és tettem fel egy értelmetlen kérdést. Vagyis, csak kérdésnek szántam a határozott hümmögésem. A lány pedig felbátorodva beszélni kezdett és csak mondta, mondta, mondta. A fél órás magyarázatából csak annyit szűrtem le, hogy Mattnek szüksége lenne a tegnapi jegyzeteimre. Próbáltam visszaemlékezni, hogy láttam-e már valaha ezt a csajt, de egyáltalán nem derengett a sminkektől elmaszkírozott arca. Mattet viszont ismertem, szóval teljesítettem a fekete tündér kérését.
-O.K.- Nyögtem ki végül a táskámba túrva, hogy aztán átadjam a füzetet a rám nagy szemeket meresztgető hölgyeménynek. Meglepő módon, egy röpke ölelés és egy puszi volt a fizetségem, minek hatására meglepettségemben, majdnem hátra vágódtam a székkel. Egy pillanat múlva már ki is száguldott az ajtón.
-Mi van ezzel a lánnyal!?- Magamban dohogva töröltem meg az arcom, pulóverem ujjával, mintha ezzel lemoshatnám a kéretlen érintkezés nyomait. Fintorogtam amint megláttam a ragacsos, rózsaszín izét az anyagon. Rúzs! Szuper! Az ilyennek nem szabadna szabadon kószálnia! Mérgesen tettem vissza pillanatnyi helyére a táskám, azon morfondírozva, hogy elinduljak a szobám felé, vagy igyak még egy észvesztően rossz kávét. Végül is, a hangulatomat már az sem ronthatja el jobban és talán még pár órát ébren tudok maradni, ha megiszom belőle pár liternyit.

Csak feküdtem az ágyamon, a hófehér plafont bámulva, és unatkoztam. Ötletem sem volt, mit kéne csináljak, általában iylenkor rajzolgatok, vagy festegetek egy kicsit, de ezt a két lehetőséget letudtam már egy órája. Hajamba túrtam, és lassan, komótosan felültam az ágyon. Körbenéztem, majd két lábamra állva a kis komódmhoz léptem, és kihúztam a legfelső fiókot. Elővettem egy farmeringet, az alatta lévő fiókból pedig előkotorásztam egy világoskék farmernadrágot, és a lehető leggyorsabban átöltöztem. Beálltam a tükör elé, és megigazítottam a hajamat, hogy ne álljon úgy, mintha napok óta nem foglalkoztam volna azzal, hogy nézek ki. Végigsimítottam az arcomon, és egy apró sóhaj kíséretében elfordultam a ükörtől. Szétnéztem a szobában a táskám után kutatva, amit végül a kis szekrényemen találtam meg. Lassan odasétáltam hozzá, és beledobtam a ceruzámat, majd óvatosan belecsúsztattam a vázlatfüzetemet. Összehúztam a cipzárt, majd a pénztárcám után kezdtem kutatni. Megnéztem a fiókokban, a ruháim alatt, átkuttam a táskámat, majd végül a párnám alatt találtam meg. Napok óta mindig másutt lelek rá a dolgaimra, mint ahová eredetileg elerveztem, hogy tenni fogom őket. Megráztam a fejemet, majd a pénztárcát is bedugtam a táskámba, amit a vállamra téve léptem ki az ajtón, és pár percnyi babrálás után sikerült bezárnom az ajtót.
A környezetváltozás sosem árt, ez minden téren igaz. Lassú léptekkel közeledtem a kávézó felé, bár igaz, hogy nem állt szándékomban bármi kávészerűséget fogyasztani, hisz' az első ilyen gondolatom, és tettem után rá kellett jöjjek, hogy ennél még az álmosság is jobb, és azóta inkább pártolom a hideg vizes arcmosást reggelente. Bár igaz, hogy emiatt még jobban megutáltam a reggeleket. Brr.
A kávézóba belépve örömmel vettem észre, hogy a hely szokásához híven majdnem hogy teljesen üres. Két helyet kivéve. A mosoly pedig magától kúszott az arcomra, amikor észrevettem a távolabbi asztalnál egyedül üldögélő fiút. Fiút? Ott fiú ő, ahol én szeretem az itteni kávét. Pár másodpercnyi - vagy percnyi? - hezitálás után az asztalához léptem, és leültem vele szemben. A köztünk lévő tárgyra könyököltem, és Őt figyeltem.
- Szia! - szólaltam meg halkan - Mit csinálsz itt egyedül? - kérdőn felvontam fél szemöldökömet, és miközben a válaszára vártam, tanulmányoztam kicsit az aznapi megjelenését. Az arcáról lerítt, hogy álmosabb, és fáradtabb már nem igazán lehetne. S, hogy őszintén megmondjam, semmi új, és feltűnő nem volt rajta. Időközben nem lett három szeme, nem kopaszodott meg, nem nőttek szarvai, nem hiányoznak végtagjai, egy szó mint száz, semmi változást nem észleltem rajta. Ugyanolyan volt, mint mikor utoljára találkoztunk. Csak más ruhában üldögélt, és talán a haja is rendezetlenebb volt egy kicsit.
- Picit kócos vagy - halkan kuncogtam, és az asztal felett átnyúlva megigazítottam a haját.

Hyori & Lee

Végül szereztem még egy adag kávét, hátha a hatása jobb, mint az íze. Volt még egy-két dolgom mára és igen, még tanulni valóm is akadt, így hát az alvás olyan luxusnak számított, amit életemben először nem sűrűn engedhettem meg magamnak. Lassan besötétedett, s az ablakokon is már csak a hold gyér fénye tört be a helységbe. Miközben lassan kortyolgattam a borzalmat, olyan érzésem volt, mintha direkt húznám az időt. Okot nem találtam rá, de határozottan úgy jött le a dolog. Nem éreztem túl nagy késztetést ahhoz, hogy visszavonuljak az üresen tátongó szobámba, ám itt ülni sem volt épp meseszerű. A szék határozottan kényelmetlennek bizonyult egy fél órás használat után. Lassan kiürült a második poharam is, így a figyelmem maradéktalanul a pulóverem ujján éktelenkedő rúzsnyomra tudtam fordítani. Lassan összedörzsöltem az anyagot, amivel szépen elkentem a habcsók színű trutymót.
-Remek! – Dohogtam újfent, immár azzal foglalkozva, hogy feltűrjem az adott ruhadarab ujját, így eltüntetve az oda nem illő színfoltot. Kevés sikerrel, hisz minduntalan újra visszaállt az anyag eredeti állapotára, amint elengedtem. Elbaltázott egy nap volt ez a mai. Valamiért semmi sem akart úgy sikerülni, ahogy kellett volna. Még ez az apróság is csak felborzolta a kedélyeimet. Az éhség is egyre nagyobb erővel közeledett felém, eszembe juttatva a tényt, hogy délelőtt ettem utoljára, akkor se túl sok mindent. Hirtelen ötlettől vezérelve kaptam elő a mobilom és az áldott net segítségével, máris azt kutattam, hogy honnan rendelhetnék némi ehető dolgot. Annyira elmélyültem a keresgélésben, hogy amíg nem vetült árnyék az arcomra, észre sem vettem, hogy újabb személy lépett be a kávézóba. Egy másodperc múlva, már a fülemben csengett az ismerős hang. Amint felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek, már el is felejtettem a fáradságot, a rúzsnyomot, a szörnyű kávét, de még az éhséget is.
-Szia! – Köszöntem vissza azon a barátságos, lágy hangon, amit többnyire csak Hyorinak tartogattam, miközben apró mosoly kúszott az arcomra. Máris vidámabbnak éreztem ezt a napot, mintha csak rá vártam volna eddig a pillanatig.
-Elpusztítom az összes förtelmes kávét, hogy megóvjam tőle a világot! – Komolyságot erőltettem magamra, de csak egy percig sikerült megtartanom ezt a maszkomat, hogy aztán ismét lágyuljanak a vonásaim. Alig észrevehetően végig futtattam rajta a szemem, megállapítva, hogy készül valahová.
-És te? Hová készülsz ilyenkor? – Rajtam volt a kérdezés sora és bár arra is kíváncsi voltam, hogy merre járt egész nap, mégis inkább azzal kezdtem, hogy hová tart. Tőle kitelt, hogy sötétedés után egyedül vágjon neki a városnak. Tőlem meg az, hogy abban az esetben elkísérjem, ha akarja, ha nem. De ő máris a hajamról beszélt, majd ujjait is lágyan végig szántotta rajta.
-A padon aludtam! – Ezzel meg is magyaráztam a hajam állapotát, olyan ábrázattal, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a padon szunyókálni. Hyori úgyis elég jól ismert már ahhoz, hogy tudjon az ilyen szokásaimról. Ezek is hozzá járultak ahhoz, hogy az itteniek még csak nem is sejtették, ki is vagyok én a saját hazámban. Itt csak egy „csöves” egyetemista voltam, ami nagyon is tetszett.
-Te viszont, ma is remekül nézel ki! – Egy apró, baráti bókot is eleresztettem, de csak úgy félvállról, annak ellenére, hogy csakis az igazat mondtam. Hyori szinte mindig úgy nézett ki, mintha indulás előtt órákig a tükör előtt cicomázta volna magát. Sosem tudtam rájönni, hogy hogyan csinálja. Főleg mert akár egy festék foltos ruhában is képes volt méltóság teljesen lejteni, mintha az lenne a legújabb divat.

- Bolond vagy! - nevettem fel, s közben folyamatosan őt néztem - Mikor fogsz leszokni arról, hogy padokon aludj? - kérdőn felvontam jobb szemöldökömet, s az asztalra könyököltem. Folyamaotsan mosolyogtam. A kezdeti rossz kedvem hamar elillant, és nem tudtam másra gondolni mint arra, hogy valamiért hihetetlenül boldog lettem.
- Én? én sehova! Csak lejöttem ide, mert unatkoztam már a szobámban. Kezdtek összemenni a falak - *halkan kuncogtam, és hajamat az ujjam köré csavartam. Szám szélét rágcsáltam, hátadőltem a székben, és intettem a pultnál álló pincérnek, aki - talán a vendéghiánym iatt - ásodpercek alatt ott termett.
- Rendelnél valamit? - kedvesen mosolygott rám, és pedig apró bólintással jeleztem ezen szándékomat.
- Csak egy narancslevelet kérnék, köszönöm - hálásan rá mosolyogtam, majd az asztal közepén lévő étlappal kezdtem játsznai, míg ő eltűnt a pult mögött.
- Milyen napod volt? - pillantottam az asztal túloldalán ülő személyre - Áh! Komolyan, elegem van a hajadból! Hogy bírod ki? - ismét megigazítottam haját, de az ugyanolyan módon visszazuhant az arcába. Morogtam egy sort az orrom alatt, és ismét hátradőltem a székben, és kérdőn figyeltem az arcát.

Felnéztem a narancslevemet időközben kihozó fiúra, és ismét rá mosolygtam, amit viszonzott is, majd visszasétált, és leült az egyik székre. Nem szívesne lennék a helyében. Valószínűleg én már beleőrültem volna a semmittevésbé. Megkóstoltam a gyümölcslevemet, ajakaimat mosoylra húztam. Ittam még belőle, majd a szívószállal kezdtem játszani. Kavargattam vele az italt, és néha fölpillantottam Lee-re.