Ebony & Lee

Ebony & Lee

Egy nagy sóhaj kíséretében löktem ki az előadóterem ajtaját, majd komótos léptekkel az épület kijárata felé vettem az irányt. Mára végeztem, vagyis már csak némi magolni való maradt, de azt nem tartottam annyira égető feladatnak. Ölni tudtam volna egy jó adag kávéért, mert a tegnap éjszaka túl hosszúra sikeredett. Most döbbentem rá, hogy számomra három óra alvás, egyenlő a semmivel. Mégsem fordultam be a következő folyosón, hogy kifosszam az ott árválkodó automatát. Inkább célirányosan megszaporáztam a lépteimet, hogy elhagyva az épületet, a park egyik kényelmesnek aligha mondható padját gyötörjem a testsúlyommal. Magamban azt reméltem, hogy Hyorival is összefutok erre felé, de nyomát sem láttam a lánynak. Egy fa árnyékában megbúvó padra hajítottam a táskám és kisvártatva mellé telepedtem. Alig pár perc múlva az elmaradhatatlan fülhallgató is bekerült a megszokott helyére, kizárva fejemből a természet idegesítően nyugalmat árasztó hangjait. Jobban belegondolva, ma még egyszer sem láttam. Ez az apró tény, némi feszültséggel töltött fel. Tovább gondolva a dolgot, végül arra jutottam, hogy bizonyára megint megszállta az ihlet és bőszen festeget valahol, vagy telirajzolja vázlatokkal azt az agyon gyűrött füzetét, amit mindig magával hord. Szinte láttam magam előtt, minek hatására, apró mosoly suhant át az arcomon. Aztán gyorsan elszállt a jókedvem, hisz a telefonom ismét csörögni kezdett. A kijelzőn ott villogott Hana neve, ma már a hatodik alkalommal, csak úgy kép nélkül, mert így is eléggé megfeszültek az izmaim már attól is, ha csak rá gondoltam. Csapdába csalt patkánynak éreztem magam, és mint oly sokszor mostanában, egyszerűen kinyomtam a készüléket. Már csak egy évem maradt a nyugalom szigetén, nem hagyhattam, hogy ezt is tönkre tegye. Egy szemernyi bűntudat azért megbújt bennem. Ő mindig annyira próbálkozott és én mégis képtelen voltam megadni neki azt, amire vágyott. Reméltem, hogy ha eljövök ide és nem hall felőlem túl gyakran, talán tovább lép végre és belátja, mennyire reménytelen a kettőnk kapcsolata. Rosszul gondoltam. Drága leendő exmenyasszonyom még véletlenül sem felejtett el egyetlen napra sem, nem hogy egy életre. Tudnom kellett volna, hogy ő nem olyan lány, aki csak úgy meggondolja magát, megkönnyítve ezzel a dolgom.  Előhalásztam egy könyvet a táskámból, majd a fejem alá gyűrve a cuccost, végig dőltem a kemény fapadon. Nem egy luxus lakosztály, de jelenleg megfelelt. Egy cseppet sem izgatott, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Feljebb véve a lejátszó hangerejét az arcomra helyeztem a könyvem, kedvemre pihentetve így, megfáradt tagjaimat. Már épp sikerült volna átlendülnöm a minden jóval kecsegtető képzeletbeli világba, mikor hangos viháncolás kergette el az álmom. Durcás arcot vágva ültem fel, ezzel a földre segítve az eddig engem takaró könyvet és sietősen körbenéztem. A zaj forrása egy tucatnyi szőkeség volt, akik minduntalan hangos nyivákolások közepette örvendeztek egy piros táskának. Pislogtam kettőt, majd újra rájuk emeltem a tekintetem. És tényleg! Egy nagy piros táskát lobogtatott az egyikük, a többiek pedig úgy nézték, mint az éhezők egy szelet száraz kenyeret. Ez már annyira szánalmas volt, hogy szavakat sem találtam rá. Felnyaláboltam a fűben elterülő könyvemet, majd mielőtt visszadőlhettem volna, egy felém közeledő kedves ismerősön akadt meg a szemem. Apró bosszúságom menten elpárolgott, miközben, eltéve a fülhallgatóm, barátságos mosolyt villantottam a jövevény felé.
-Te itt? Ráadásul egyedül? – Szögeztem neki rögtön a kérdéseimet, figyelmetlenül elhagyva a köszönést. Rá aztán pont nem számítottam és valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ő sem miattam száguldott át a parkon.
-Ma még annál is furcsább dolgok történnek, mint általában. Csak azt ne mond, hogy a táska miatt jöttél! – Igyekeztem drámai hangon beszélni, majd erősen megnyomtam a táska szót és egy kis fintort is csatoltam hozzá, fejemmel a visongó szőkeségek felé intve.